Második fejezet

Néztem, ahogy a papír elmossa a fájdalommal teli betűket. Lassan és nehezen mentem el arról a helyről, mert  imádok ülni a mólon. Újra fel kell vennem a vidám Jemina arcot, hogy a szüleim semmit ne vegyenek észre, mert akkor biztos, hogy mennének a tanárhoz, majd az iskola jobban cikizne.
Egy hatalmas mosolyt varázsoltam az arcomra, majd vidáman köszöntem. Anyát a konyhában hallottam, így a lábaim oda vezettek.

- Szia anya.- adtam két puszit az arcára, majd helyet foglaltam a széken.
- Megint a könyvtárba voltál?- mosolyodott el.

- Igen. Nézegettem, hogy milyen könyvet kezdjek el olvasni.

- Miért nem mész el inkább a barátaiddal a moziba, színházba?- tette elém a vacsorát.

- Ők is a könyvtárba voltak.- hazudtam, ami fáj, mert nincsenek is barátaim.

- Értem drágám. Akkor én felmegyek dolgozni. Jó étvágyat.- puszilt a homlokomra. Ettem egy keveset, mert nem kívántam az ételt, egyáltalán. Otthagytam, majd ittam egy pohár vizet és felmentem a szobámba. Előtte még bekukucskáltam anyuhoz. Szorgosan, kicsit fáradtan a papírokat nézegette, valamelyikre írt is. Észrevett, s rám mosolygott. Viszonoztam gesztusát, majd elfordultam. A szobám felé vettem az irányt. Leültem az ágyamra, kivettem a könyveket, azok amik holnapra kellenek, azt benne hagytam. A naplómat pedig kinyitottam, s leírtam a mai fájdalmaimat.

Kedves Naplóm! 

Mától újra elkezdődik, elkezdődött a bántalmazás. Egy kissé boldog vagyok, hogy az a tudat nyugtat, utolsó évem.  Olyan rossz bent ülni, vagy akárhol is lenni az iskolában, mindig a lenéző tekintetekkel, kinevető, undorodó arckifejezésekkel kell szembe néznem. A beszólogatásokról ne is beszéljünk... 

Ennyire rossz lenne az öltözködésem, hogy mindig kicikiznek miatta. A fejemben még mindig cseng az a hang...
"Látom valaki még mindig nem tudja mi a divat szó. "- vagy a másik -" Holnapra adományozok neki egy-két ruhadarabot." 

Miért nem tudnak békén hagyni? Miért engem bántanak? Miért nekem okoznak fájdalmakat? Miért én vagyok a fő kiszemeltjük? Hiszen egy csendes, megbújó lány vagyok. Semmit sem ártottam nekik. 

És amitől a szívem jobban szétszakadt a mai nap, az az amikor meghallottam a nekem tetsző srác hangját is, rajtam gúnyolódni...

"Te, Matt! Dugnád a csajt, mi?" 

Ezekkel kell átélnem azt a pár tanórát. Épp ezért megnyugvásként megyek mindig a könyvtárba. Bár lennének barátaim, vagy legalább egy, aki megért. Anyunak se kéne hazudnom. Szívszaggató érzés mindennap a képébe hazudni, a saját édesanyámnak. Elmondani félek, mert tuti megnehezítené a helyzetemet. Remélem egyszer lesz olyan személy, akiben nem ellenfelet látok. Vagy aki meg akarja keseríteni az életem. Mert ennek a bandának ez a célja, ami már rég sikert aratott. 

2013. 09. 02. 

A sorokat könnyekkel küszködve írtam le. Inkább bezártam a kicsi könyvecskét és a gondosan elrejtett helyére tettem vissza. Letöröltem a pár sós cseppet, ami mégis kiszökött a barna szemeimből, majd inkább elvégeztem a szokásos dolgokat, amit este tenni szoktak az emberek. Apunak ma sokáig bent kell maradni a cégnél, így megvártam, hogy anya lekapcsolja a lámpát és rögtön az ablakomhoz siettem és kiültem. Csodáltam a szép fényes csillagokat és élveztem a langyos szellőt. Megelégeltem az ücsörgést, így az ágyamba feküdtem és már most remegő gyomorral próbáltam elaludni, mert félek a holnaptól.

***

Reggel az óra idegesítő hangjára keltem, ami jelezte, hogy már itt az ideje készülődni. Felöltöztem, majd a táskámmal együtt lesétáltam a konyhába, ahol már anya koptatta a csempét.

- Itt van pénz- adta át nekem a papírt, amit el is fogadtam.- Sajnos későn keltem, majd vegyél magadnak kaját. Most megyek. Szia.- adott egy puszit és már el is tűnt.Gondosan a zsebembe tettem a kapott kis pénzt, majd megint remegő kézzel, gyomorral a kínzó iskolába indultam. A fák még zölden álltak a helyükön, ami csak jobban feldobta a környéket és egyben a kedvemet is. Most is korábban értem be az iskolába, mint mindig. Gondosan leültem az első padba, majd elővettem a könyveimet és ellenőriztem, hogy jól csináltam meg a házi feladatot. Már a terembe kezdtek a diákok is jönni. Persze most is megkaptam a szokásos lenéző tekinteteket, de ezt már tényleg megszoktam.

***

Az óra most is jól telt. Minden kérdésre tudtam a választ és ennek meg is lett az eredménye, mert kaptam egy ötöst. Legalább jól kezdődik a napom. El kéne mennem a büfébe egy kis szendvicset enni, de nem sok kedvem van. Gyorsan kiszaladtam a teremből és egyből a mosdóba indultam. Egyáltalán nem volt szerencsém, mert ott volt Lucy a barátnőivel együtt.

- Kit látnak szemeim?- kuncogott a szőkeség. 

- Bocsánat, nem akartam zavarni. Már megyek is.- indultam volna el, de ez nem ment ilyen könnyen, ahogy gondoltam. 

- Ne ilyen sebesen stréberkém! - kuncogva állt elém.

- Miben segíthetek?- próbáltam zavarodottságomat elrejteni.

- Tudod - seperte el a hajamat a vállamról. - Kicsit idegesítő vagy, nem?- fordult hátra a barátnőihez, mire ők kuncogva jelezték, hogy igaza van.

- Kérlek, engedj ki!- próbáltam meghatni, de nem hiszem, hogy sikerült.

- Miért nem lettél még öngyilkos, mert kurvára idegesítő egy személy vagy? - szólt egy másik barna. 

- Engedjetek ki, nekem dolgom van! - kérleltem őket. 

- Mi? Könyvet olvasni? 

- Vagy kiugrani a tetőről? Segítünk! - röhögtek rajtam. Újra és újra összeszűkült a szívem mikor a halálomról beszéltek, hogy miért nem vagyok öngyilkos. Egyszer-kétszer megfordult már a fejemben, ami nem meglepő. 

- Elengedünk... - mondta Lucy hozzám lépve, ekkor tudtam, hogy lesz ennek következménye. - de leveszed a ruhádat, és ideadod. - tartotta a kezét. 

- De... - dermedtem le. 

- A-a! Ha ellenkezel rosszabb lesz. 

Indultam volna az egyik fülkébe, amikor visszarántott a hajamnál fogva. Lucy amolyan kérdő fejjel nézett rám, a többiek csak nevettek a háttérben. 

- Itt vetkőzöl le! - mutatott rajtam végig.  A testem remegésbe kezdett még jobban. Levettem a virágos felsőm, a bő, kényelmes farmerom és a blúzomhoz való topánkámat. Örültem, hogy a dzsekim nincs itt, hanem a szekrényemben pihen a többi ruhával. Amik tényleg cikik. 

- Tes.. sék! - adtam át remegő kézzel. 

- Nézzétek már milyen ocsmány! Úristen! - vinnyogott az egyik szőke. 

- Lehet tudunk rajta segíteni. - nevetve dobta a mosdókagylóba a ruháimat.  Megengedte a vizet, s ráengedte azokra. Ott álltam tétlenül, remegve. A könnyek már meggyűltek a szememben, nehéz volt visszatartani.  Miután csurom vizes lett a szerelésem, az ablakhoz lépett, és kidobta azt. Röhögtek egy sort, majd kiindultak. 

- Milyen jó kis telebugyi. 

- Még melle sincs. Hogy tud így élni?

Ezzel ki is léptek. Miután hallottam az ajtócsapódást, hátraléptem. A wc ajtón csúsztam le egészen a földig. A könnyeim megeredtek. Mérhetetlenül szúr a szívem. Amit tettek velem roppantul fáj. Lehet, hogy jobb lenne meghalnom? Nem csak nekik tennék szívességet, még magamnak is. Nem kéne ennyit szenvednem. Nap mint nap rettegnem, hogy mikor aláznak meg. A lenéző tekintetekkel nem kellene szembe néznem. De lehet nekik ez a boldogság. Mások életét, az én életemet megkeseríteni...

***

Öt perce becsengettek órára. Feltápászkodtam, kinéztem az ablakon. A ruháim már nem voltak ott. Remek! 

A folyosón vagyok, ahol nincsen senki. A szekrényem felé tartok. Pár lépés, már ott is termettem. 

Kivettem egy kissé szakadt farmert, amit még itt hagytam tavaly. Amúgy nem volt semmi baja. Elővettem a tornazsákomból a rövid szárú tornacipőmet, s a fehér pólómat.  Becsuktam halkan a szekrényajtót. Fordultam volna meg, de ott állt valaki a hátam mögött. Justin. 

- Bocsánat, ne haragudj, nem akartam! Csak ne bánts! - gördült ki egy újabb könnycsepp szememből. 

- Szerintem maradhatsz így. - nézett rajtam végig. 

- Nekem most fel kell öltöznöm, ha nem haragszol. - kerültem ki. 

- Ne siess már! - rántott vissza kezemnél fogva. Tíz centi választott el testétől. Egyik kezemet fogta, másik kezével pedig derekamra simított. Közelebb lépett. Éreztem leheletét magamon. Szívem a háromszorosára nőtt. Azért mert nagyon tetszik Justin. Mert félek tőle. S szimplán ez a közelség. Éreztem torkomban azt a gyors lüktetést. A szívem a torkomban dobogott.  Próbáltam elhúzódni tőle, mert tudom nekem nem jár ki a boldogság. Ezután úgyis valami borzalmas fog velem történni. Nem hagyhattam megint rosszabbra fordítani az álláspontomat. 

- Miért húzódsz el? - röhögött a fiú. 

- Hagyj békén, légyszíves. - elindultam a mosdó felé. Könnyeim szaporán jöttek ki. Akár belegondolni is rossz, hogy mi jön ezután.  Gyors átöltöztem, kezemet fésűnek használva rendeztem tincseimet.  Megmostam arcomat, hogy elmossam a sós könnyeket, megtöröltem, majd kilépve a mosdóból elindultam az osztályterembe.  Halkan  kopogtattam az ajtón, majd a válasz után besétáltam. 

- Miért késett Keys kisasszony?- nézett ki a szemüvege alól a matek tanár. 

- Elnézést kérek a késésért, de a könyvtárban nem lehetett hallani a csengőt.- hajtottam le a fejemet. 

- Esetleg a könyvtáros nem szólt magának, hogy ideje lenne órára menni?- kérdezte egy kicsit hangosan. 

- Nem tudom, mert nagyon belemerültem a könyvbe.- arcom egyre vörösebb lett.

- Foglaljon helyet.- mondta szigorúan. A többiek csak nevettek rajtam, mert tudták, hogy mi is volt a késésem valódi oka.  Szerencsére már a szünetekbe nem piszkáltak, mert mindig sikerült elbújnom előlük, de sajnos nem tudtam magamnak szendvicset venni, mert a pénzem a vizes nadrágomba volt. Sietve sétáltam a folyósokon a terembe, de valaki hangja megcsapta a fülem.

- Köszönjük szépen, hogy meghívtál minket egy szendvicsre, Jemina.- Justin kuncogó hangja volt. 

- Milyen szendvics?- néztem rá értetlenül.

- Csak a cuki nadrágodban volt egy kis mani.- jött közelebb, majd a szőke barátnője is mellette termett.

- Még mindig édes a nagyi bugyid.- nevetett fel, majd megcsókolta Justin. A fejem csak úgy égett, mint a tűz.  Elmentem onnan, mert már nem tudnak érdekelni. Szerencsére az utolsó 3 órában nem volt szerencsém találkozni velük. Ma van a  könyvtáros napom, szóval iskola után mehetek is oda. Még az ottani és az iskolai stréberek se barátkoznak velem, mert őket is szekálnák. Ezt a pár hónapot kibírom mellettük, majd akkor fogok rajtuk nevetni, amikor szépen sorjában megbuknak az érettségin. Itt muszáj voltam elmosolyodni, mert tudom, hogy itt nekik lesz égés. 

A könyvtárban most csend és nyugalom volt. Leültem egy kényelmes székre és elővettem a tankönyveket. Megcsináltam az írásbeli házit, ilyenkor szóbeli házi nincs, mert még év eleje van, szóval csak a dolgozatok vannak, de azok roppant könnyűek. Még egy kicsit elidőztem a könyvtárban, mert itt mindig megnyugszok, majd elsétáltam a kedvenc helyemre. Anyuék ma úgyis későn jönnek, szóval sok időm van.  Mindig lassan sétálok a titkos helyemre, mert élvezem, ahogy a szellő végig simogat és a fákon, virágokon is el tudok időzni. Elmondhatatlan, hogy ilyenkor mit érzek. Közben Justinon is elgondolkodtam, amikor a szekrényeknél voltunk. Lehet, hogy bejövök neki, mert eléggé úgy viselkedett. Mosolyogva haraptam az alsó ajkamba, mert van benne valami. Leültem a mólóra és elővettem a kis könyvecskét, íróeszközt. Kicsit elidőztem a csodálatos tavon, majd írni kezdtem.

Kedves Naplóm! 

Tudod, ez a nap se telt el másképp, mint a többi, de volt benne valami különleges. Persze a megalázások most is fájtak, mint mindig, de próbálom kívül hagyni, de nagyon nehéz. Most is elvették a ruhámat, de még ráadásnak be is vizezték, kidobták az ablakon és elvitték. Ma még nem is ettem semmit, mert a kaja pénzemet is elvették, de nem is tudtam volna enni, sőt iskolába nem is szoktam, mert párszor azzal is megszívattak. Eléggé kellemetlen dolog volt végig sétálni a folyóson fehérneműben, igaz, hogy nem volt ott senki, de akkor is. Hazudtam, mert Justin ott volt. Szerintem egy kicsit vonzódik hozzám, mert burkolva megjegyzést tett, hogy szép testem van, legalább valami jó is történik ezekben a borzalmas iskolai hetekben. 

De nagyon borzalmas volt átélni, amikor Lucy és a barátnői a halálomat kívánták, várták. Mindig is tudtam, hogy utálnak, de ennyire? Volt már rá példa, hogy öngyilkos akartam lenni, de még vágni se mertem magam, hisz féltem. Belegondoltam, hogy mi lenne a szüleimmel, mert ők meg belehalnának abba, ha én eltávoznék. Rég egy koporsóba feküdnék a föld alatt, ha nem lenne kiért élnem, de nem tudom, hogy ezt meddig fogom bírni. Anyum is csodálkozik, hogy ilyen keveset eszek, de elmagyaráztam neki, hogy nincs semmi bajom, csak a tinédzser korszakomat élem. Nem tudom, hogy mit csináljak, félek tőlük. Mindennap azokkal a gondolatokkal fekszek, ébredek, hogy most mennyire fognak megalázni. Remélem egyszer fordulni fog a kocka, mert ezt nem fogom sokáig bírni. 

2013. 09. 03.

________________________________________________________________________

Sziasztok! A fejezetet közösen írtuk. :) Szóval nem tudjuk, hogy ki fogja hozni a következőt, lehet hogy közösen fogjuk megírni azt is. :D 

Véleményeket most is szívesen várunk. A feliratkozókat köszönjük, és hát haladunk az 1000 megtekintő felé. :D Nagyon boldogok vagyunk, és reméljük örömet tudtunk nektek okozni ezzel a frissel. Puszi Enchil és Niki:). ♥